Valamikor az 1990-es évek elejére vált alapvető elvárássá, hogy az erre alkalmas játékok lehetőséget biztsoítsanak két számítógép összekötésére soros porton keresztül. Valóban ez tűnt a legcélszerűbb megoldásnak, hiszen legfontosabb "alapegységét" minden PC eleve tartalmazza, s csupán egy olcsó kábelre volt szükség. A lehetőség elviekben megadatott volna a gyorsabb és a kétirányú adatátvitelt lehetővé tevő párhuzamos porton keresztül is, de az valahogy mégsem terjedt el. Tény, mi tény, eleinte nem is lett volna rá szükség, hiszen az akkori játékoknak egyszerűségükből fakadóan nem volt szükségük sok adat küldésére és fogadására, emígyen ez a kis teljesítményű "hálózat" is megtette a magáét.

Idővel azonban egyre bonyolultabbá váltak a játékok, s mind több és több számítógép által vezérelt karakter mozgását, pozícióját kellett összehangolni a két oldalon. Magyarul egy korai programban mondjuk csak két mesterséges szereplő ténykedett (mint ellenfelek) a két játékoson kívül, így összesen csupán négyük adatait kellett áramoltatni ide-ida a soros kábelen át, hogy az egyik oldalon adott pillanatban az ellenség épp ott legyen megtalálható, mint a másikon. De nem csak az összetettség szomjazta a továbblépést, hanem felmerült az igény arra is, hogy több PC-t lehessen összekötni. Minderre jó példa az 1993-as DOOM, mely talán az egyik kirobbantója volt a "hálózati" láznak. Alapban kínálta a lehetőséget, hogy az IPX protokoll segítségével egy kis helyi hálózaton akár négy gép is összekapcsolódjon, s mindemellett pályáin meglehetősen nagy mennyiségben fordultak elő a mesterséges karakterek, amiknek köszönhetően már a "szabványos" két játékos üzemmód is sokszor rémálomnak tűnt, hiszen a soros kábel nem bírta az iramot.

Innentől fogva a lavina megállíthatatlan volt. A programok igénye egyre nőtt, s kézenfekvő volt, hogy az irodákban alkalmazott helyi hálózatot elérhetővé tegyék az otthoni felhasználóknak is. Napjainkban a játékok sokszor már 16-nál több PC-t is képesek összehangolni, pályáikon a gép által irányított szereplők tizei mellett kismillió effektus zajlik tőlünk függetlenül, viszont ez nem jelent problémát, mert gépenként pár ezer forint ráfordítással könnyen kiépíthetjük a magunk helyi hálózatát, azaz a LAN-t (Local Area Network).

Természetesen a LAN nem csupán játékeszköz, bár e téren (is) kétségtelen előnye: a lehetőségekhez mérten nagy kapacitásának köszönhetően nem kell félnünk az adatáramlás megakadásától, aminek oly sokszor tanúi lehetünk soros kábelen, vagy méginkább modemen keresztül. Ezenfelül azonban meghajtókat és nyomtatókat oszthatunk meg két gép között, ami nagyon jól jöhet, ha otthonunkban például két gép van és csak egy nyomtató, vagy egyszerűen egy nagy adattömeget szeretnénk átmásolni. De hogyan jutunk el idáig? Nos, a gép felnyitását nem úszhatjuk meg, viszont az alábbiakban igyekszünk részletesen feltárni a folyamatot.

Kezdjük a dolog könnyebbik felével, és lássuk, milyen típusú hálózatokkal találkozhatunk. Elkerülendő azonban minden félreértést, előre leszögezzük, hogy csak az Ethernettel és a Fast Ethernettel foglalkozunk az alábbiakban. Ezeknél vannak persze jóval bonyolultabb lehetőségek, mint például a Gigabit Ethernet, a token ring, az FDDI és az ATM, de nagy valószínűséggel ezekre sohasem lesz szükségünk.

 

Ethernet

Minden kétséget kizáróan a legegyszerűbb és legolcsóbb megoldás. Másodpercenként 10 megabit (10Mbps - 10 megabit per second), azaz körülbelül 1.2 megabájt adat átvitelére képes elméletben (bár a gyakorlatban ezt nem éri el), ami több mint elég egy kis LAN-hoz. A következőkben megismerkedünk néhány technikai kifejezéssel, de a gyakorlatban elég lesz annyit tudnunk, hogy két úton-módon építhetünk ki Ethernet hálózatot.

10Base2, közismertebb nevén a koaxális BNC (másnéven RG58)

Előnye: kedvező ár és viszonylag egyszerű telepítés.
Hátránya: egy új gép becsatlakoztatása menthetetlenül összeomlasztja az egész hálózatot..
Teljesítménye: 10 MBit másodpercenként.
Maximális kábelhossz: ajánlott 185, specifikációja szerint 200 méter.

Ehhez a fajához nincs szükségünk másra, csak megfelelő mennyiségű, hosszúságú koaxkábelre, hogy szépen láncba kössük a számítógépeket. Mindegyik PC egy egyszerű T-dugóval kapcsolódik a kábelre (amelynek a szára a hálózati kártyára csatlakozik, a másik két végződésére pedig a bejövő és kimenő kábel). A számítógéplánc első és utolsó PC-jén is szükség van egy T-csatlakozóra, amelynek a szabadon maradó végét le kell zárni egy úgynevezett 50 ohmos végződéssel. Ha új gépet akarunk bekötni a hálózatba, nincs más dolgunk, mint hozzákapcsolni valamelyik "szélső" (első vagy utolsó) géphez, megbizonyosodva arról, hogy az így a lánc végére kerülő PC-n is megtalálható a lezáró.

A hátránya ennek a kétség kívül egyszerű és olcsó megoldásnak, hogy az új PC bekötésekor meg kell bontanunk a hálózat folytonosságát, hisz valahol (ha ideiglenesen is) le kell kapcsolni egy T-dugót, vagy akár egy lezárót a kábelről, s emiatt összeomlik az egész hálózat. Ugyanez a veszély fenyegethet egy PC kikötésekor is, ezt viszont kiküszöbölhetjük úgy, hogy csak a hozzá tartozó T-dugot szedjük le, így végső soron a kábelezés maga nem szakad meg.

BNC T-dugó	50 ohmos lezáró	BNC koaxkábel

 

10BaseT, másnéven sodrott érpáras RJ45

Előnye: kedvező ár, viszonylag egyszerű telepítés, és minden munkaállomást saját kábel köt a hub-hoz.
Hátránya: nincs.
Teljesítménye: 10 MBit másodpercenként.
Maximális kábelhossz: 100 méter.

Sokkal hatékonyabb, ám általában jóval drágább megoldás, különösen egy egyszerű otthoni LAN tekintetében. Alapvetően minden számítógép a hálózaton egy kábellel csatlakozik egy központi úgnyevezett hub-hoz [ejtsd: hab], aminek a célja, hogy közvetítse az adatforgalmat a PC-k között. A módszer előnye: nincs szükség arra, hogy mindegyik számítógépet egy másik rendszerhez kössük, és így problémamentesen eltávolíthatjuk a hálózat bármely tagját, hisz nincs láncolat, amit eltűnése megtörhetne.

8 bemenetes hub keresztkapcsolással	sodrott érpáras kábel RJ45 csatlakozóval	kombinált PCI kártya

 

FAST Ethernet (100BaseT)

Előnye: tízszeres adatátviteli sebesség, és minden munkaállomást saját kábel köt a hub-hoz.
Hátránya: drága.
Teljesítménye: 100 MBit másodpercenként.
Maximális kábelhossz: 100 méter.

A jelenlegi legnépszerűbb szabvány. Másodpercenként 100 megabit adatot képes áramoltatni (ugyancsak elméletben), tehát épp tízszeresét a szimpla Ethernetnek (ez a sokkal jobban árnyékolt, ám emiatt jóval többe is kerülő úgynevezett 5. kategóriájú (CAT-5) sodrott érpáras kábelnek köszönhető). Eme extra sebességnek a játékosok nem sok hasznát veszik, de alkalomadtán sokat segíthet. Egy "normális" Ethernet hálózatot ugyanis egyetlen számítógép képes leterhelni, például egy méretes fájl átvitelével. A FAST esetében azonban nem lehet ez gond, hiszen egyetlen számítógép képtelen az egész, széles adatsávot leterhelni (a 12 megabájt másodpercenkénti sebességet a mai merevlemezek többsége sem bírja) - persze itt is szembesülhetünk a problémával, ha mondjuk egyszerre tíz láncszem kezd ilyen aktív adatcserébe... Szóval a 100BaseT esetében többé-kevésbé biztosítva vagyunk, hogy nem kezd el akadozni a deathmatch-ünk, ha valaki a háttérben elkezd másolgatni...

A FAST Ethernet csak 5. kategóriájú kábellel építhető ki, RJ45 csatlakozókkal. Felállítása éppoly egyszerű, mint a 10BaseT esetében, csak ezúttal itt a hub, és másféle hálózati kártyákra van szükségünk - egyrészt amelyek rendelkeznek megfelelő csatlakozókkal, másrészt pedig bírják a tízszeres adatátvitelt. Persze itt is találkozhatunk áthidaló megoldásokkal: vannak olyan hubok, amelyek lehetővé teszik, hogy a 10Mbps sebességű kártyákat együtt használhassuk 100Mbps-os társaikkal. Ha RJ45/hub hálózat felállításán gondolkozunk, ajánljuk a Fast Ethernetet a normál Ethernettel szemben, mert gyorsabb, ugyanolyan könnyű felépíteni, képes 10BaseT kártyákkal együttműködni, és alig valamivel drágább, ha egyáltalán drágább.

Összességében véve tehát három alternatíva van: 10Base2, 10BaseT és 100BaseT. A 10Base2 olcsó és egyszerű, de maximális sebessége 10Mbps, és egy számítógép be-vagy kikötése a láncolatból megszakít mindennemű hálózati kapcsolatot. A Fast Ethernet jóval bonyolultabb és drágább, de tízszer gyorsabb és mint fentebb írtuk, a lassabb kártyák kezelésére is képes.

Érdekességképpen említjük meg, hogy a CAT-5 nem az egyetlen 100 MBites adatátvitelre képes Fast Ethernet-szabvány a sodrott érpáras kábelek világában. A két érpárral dolgozó CAT-5 mellett létezik még a CAT-3 (3. kategóriájú, négy érpárral, 100BaseT4 hálózatokban) és a 100BaseT2 hálózatokban alkalmazott megoldás, amikor is két pár CAT-3 kábellel dolgoznak.

 

A könnyebb út: előre csomagolt készletek

Számos hálózatokra specializálódott cég, mint például a 3com, árul gyárilag összeállított kiteket. Ezek általában tartalmaznak egy hubot és két hálózati kártyát (10Base2-alapú csomagokat nem nagyon találhatunk, a többségük hubos, és 10 vagy 100BaseT kártyákat mellékelnek). A konfigurálási útmutató általában részletes, és a vevőszolgálat néha sokat számíthat. Csak nézzük meg a dobozt, azokat az alkatrészeket tartalmazza-e, amelyeket keresünk: például ISA vagy PCI buszosak-e a kártyák. Előzőleg győződjünk meg, hogy van-e elegendő szabad foglalatunk a gépünkben. Ugyancsak ellenőrizzük a hub bemeneteinek számát. A készletekhez mellékelt példányokon általában 4 vagy 5 port van, és ez mondjuk lehetetlenné tesz egy nyolc játékos mérkőzést. A másik oldalról nézve, ha csak három számítógépünk van, akkor mondjuk egy 16-os elosztó felesleges és drága mulatság. Végül pedig ellenőrizzük a kábelek hosszát - elképzelhető, hogy szükség lesz némi többlet vásárlására, ha nem elegendő (például amikor egy utcát ível át a kábel, hogy elérjük a szomszédot). A készletek ára egyébiránt általában jóval magasabb, mint megvenni külön-külön az egyes alkatrészeket, de ebben a többletköltségben benne van a profi kezelési útmutató és a - remélhetőleg hatékony - vevőszolgálat is.

Linksys Fast Ethernet LAN kit

 

A nehezebb út: csináld magad!

Először is kellenek a hálózati kártyák, melyek rövid elnevezése a NIC (Network Interface Card); ez az, amire szükségünk lesz minden egyes gépben, mely majdan a hálózatra csatlakozik. Napjainkban számos, erre specializálódott gyártót találhatunk a piacon, de persze éppúgy megtalálhatók a noname példányok is. A nevesebbek közé tartozik a már említett 3com, sőt az Intel is - ezek általában sokkal jobbak olcsóbb társaiknál, mind az adatátviteli hatékonyság, mind a CPU-terhelés szempontjából. Jobbak az alkatrészek, kitűnőek a meghajtóprogramjaik, és online támogatást biztosítanak. Mindezért persze meg is fizettetik az árat. Ezzel szemben a névtelen termékek néha meglepően olcsók és gyakorta ellátják tisztességgel feladatukat, csak persze egy kicsit több állítgatásra lesz szükség, és könnyebben adódhatnak gondjaink a kompatibilitással is. Mindezek alapján tehát ajánlottabbak a márkásabb kivitelek, de megfelelő tapasztalat estén nyugodtan vállalhatjuk a többletmunkát, hisz végeredményként talán ugyanazt kapjuk.

Ha lehet, keressünk PCI-alapú terméket, mert általában újabbak és kevesebb kompatibilitási problémával küszködnek, ugyanakkor napjaink rendszereiben egyre kevesebb az ISA foglalat (rendszerint kettő), amit sokszor le is köt egy modem és egy hangkártya. Egyszóval mindenképp győződjünk meg előzőleg, hogy van üres slotunk a kiszemelt kártyához; tulajdonképpen csak ez számít, mert a két buszrendszer között esetünkben nem sokat fog tapasztalni az otthoni LAN-felhasználó a teljesítmény tekintetében.

Bizonyosodjunk meg arról is, hogy a megfelelő típusú kártyát választjuk a kiszemelt hálózathoz. A korábban említetteknek megfelelően két lehetőségünk van: a széles telefondugóhoz hasonló RJ45 csatlakozóval megáldott 10/100BaseT-alapúak és a BNC-csatlakozós 10Base2 Ethernet. Találkozhatunk olyan kombinált kártyával, mely RJ45 és BNC csatlakozót egyaránt tartalmaz. Ha Fast Ethernetre pályázunk, 100BaseT kártyát kell vásárolnunk, ami sokszor neveznek 10/100BaseT-nek, utalva arra, hogy felülről kompatibilisek a 10BaseT hálózatokkal.

 

Hálózati láncolat

Egy 10Base2 hálózat felállítása nagyon egyszerű. Csak a fentebb leírtaknak megfelelően szükségünk lesz megfelelő számú és hosszúságú kábelre, amivel a gépeket láncba kötjük, s mindegyik PC-re tennünk kell egy T-dugót. Ez fenntartja a lehetőséget, hogy bármikor csatlakozhat egy újabb számítógép, ám mivel szabadon nem maradhat végződés, ezért a hálózat két végét, a két T-dugó kihasználatlanul maradt csatlakozásait le kell fednünk egy úgynevezett 50 ohmos lezáróval: ez mintegy jelzi, hogy itt vége van a hálózatnak.

A 10Base2 rendszer egyik komoly hátránya a rugalmatlansága. Amikor ugyanis egy új PC szeretne csatlakozni a hálózathoz, kénytelen-kelletlen meg kell szakítani a láncot, s ennek következtében minden folyó hálózati adatátvitel, kapcsolat tönkremegy. Ugyanez a veszély fenyeget az egyik tag eltávolításánál, ám ezt kivédhetjük elviekben úgy, hogy csak egyszerűen lecsatlakoztatjuk a T-dugót a gépről anéllkül, hogy bármily módon érintenénk is a kábelt.

 

Hubos torta

Ha 10BaseT vagy 100BaseT rmellett döntünk, szükség lesz egy hubra, amelynek a sebessége meghatározza leendő hálózatunk maximális kapacitását. Eszerint háromféle megoldással találkozhatunk. A legolcsóbb a 10Mbps adatátvitelt lehetővé tevő 10BaseT, amire értelemszerűen csak 10BaseT vagy 10/100BaseT kártyákat kapcsolhatunk. A 100BaseT hubok nevüknek megfelelően a 100Mbps teljesítményű rendszereket szolgálják, és logikusan itt is csak két alternatíva adódik arra nézve, hogy milyen termékeket használhatunk vele: 100BaseT vagy 10/100BaseT. A harmadik alternatíva a rácsatlakoztatott kártyák sebességét automatikusan érzékelő és azok képességeihez igazodó 10/100BaseT hubok, amelyek mind a 10BaseT, mind a 100BaseT, s mind a 10/100BaseT hálózati kártyákkal kompatibilisek.

Ha sikerült meghatároznunk, milyen hubot választunk, döntenünk kell a portok számáról. A kisebb példányokra 4, 5 vagy esetleg 8 gép kapcsolódhat. Ennél persze vannak jóval nagyobbak is, szóval igényeinknek megfelelően választhatunk; minden egyes géphez szükség lesz egy portra. Ajánlatos többel számolni, mint amennyire látszólag szükség van, hisz előfordulhat, hogy új gépet veszünk vagy egy nagyobb baráti összejövetelt tartunk. A legtöbb hub egyébként képes arra, hogy láncba kössük őket, ily módon két 8 portos megoldással kiszolgálhatunk akár 16 PC-t is.

Ha megvan a hub és az áramforrás, már csak a kábelezést kell megoldanunk. A 10BaseT hálózatokhoz sodrott érpáras, a 100BaseT-hez pedig úgynevezett 5. kategóriájú, röviden CAT-5 kábelre lesz szükségünk, két végén egy-egy RJ45 dugóval. A huzal egyik végződése a hubba, a másik pedig a hálózati kártyába csatlakozik. És itt nincs szükségünk sem T-dugókra, sem 50 ohmos lezárókra, s minthogy mindegyik számítógép egymástól függetlenül kapcsolódik a hálózatra, az egyiknek az eltávolítása vagy egy új hozzáadása semmilyen hatással nem lesz a folyó hálózati műveletekre.

 

Itt a vége?

Sajnos nem. Ez csak a hálózat "hardveres" oldala volt, hátra van az operációs rendszer. El kell indítanunk a gépet, hagynunk kell, ahogy a Windows Plug and Play rátalál a kártyára és beállítja magának, majd installálnunk az IPX/SPX protokollt és így tovább... Persze ez messze nem ilyen egyszerű, mint amilyennek hangzik, ezért a közeljövőben kiegészítjük ezt a cikket a Windows95/98 beállításával, illetve megpróbálunk majd választ adni a legtöbbet előforduló hibákra.